|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 16 találat | lapozás: 1-16 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kótsi Patkó János 1998. augusztus 15.A Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata azzal a céllal hozta létre a Szigligeti Alapítványt, hogy a szűkös állami támogatáson túl más anyagi forrásból is finanszírozhassa a magyar nyelvű színházi előadásokat. Az első nagy kihívás a nagyváradi hivatásos színjátszás 200. évfordulójának méltó megünneplésére tervezett egyhetes színházi fesztivál lesz szept. 20-26-a között. 200 évvel ezelőtt, 1798. aug. 26-án a mai Sasa-palota helyén álló fogadóban Kótsi Patkó János kolozsvári társulata adta elő Hunnius A siketnéma című játékát. Azóta tartanak színielőadásokat a városban. Nagyváradon 1799-ben gróf Rhédey Lajos jóvoltából megalakult az első hivatásos társulat, a Nemzeti Jádzó Társaság. Az évfordulós rendezvények védnökei: Tempfli József megyéspüspök és Tőkés László püspök. Erre az alkalomra hazavárják a már külföldön szereplő hajdani nagyváradi színészeket is. /Szabadság (Kolozsvár), aug. 15./1999. november 6.Kovács Ferenc emlékezett barátjára, a 25 éve elhunyt Jordáky Lajosra. Jordáky 1943-ban adat ki a 48-as Erdély című emlékkönyvet, amelynek létrehozásában Józsa Béla is közreműködött. 1944-ben a két munkáspárt, a szocdem és a kommunista őt javasolja a Szakszervezetek Tanácsa főtitkári tisztségére, majd 1945. február 22-étől ő lett a Román Kommunista Párt kolozsvári szervezetének titkára. Jordáky népgyűléseken szónokolt, ezt a tevékenységét ellenezte Lakatos István szocialista csoportja és a Szociáldemokrata Párt kolozsvári szervezetének hivatalos lapja, az Erdély. Jordáky rövidesen egyetemi tanár lett, a Józsa Béla Athenaeum Kiadóvállalat egyik vezetője, ő szerkesztette a Marx-Engels Könyvtár sorozatot. Jordákyt 1952-ben letartóztatták, koholt vádak alapján, három évig volt börtönben. 1957 áprilisától újból több hónapos vizsgálatot indítottak ellene. Végül rehabilitálták. Előbb a kolozsvári magyar színház irodalmi titkárságán dolgozott, majd az Akadémia kolozsvári fiókja Történeti Intézetében, mint kutató. 1971-ben megjelentette Janovics Jenő és Poór Lili (két színész arcképe) című kötetét, megírta Az erdélyi némafilmgyártás történet e története című összefoglalóját, és halála előtt egy esztendővel megjelent Kótsi Patkó János, a kolozsvári színházalapító A régi és új Theátrom históriája és egyéb írások című könyve a Kriterionnál. /Kovács Ferenc: Ifjúkori szomszédom, Jordáky Lajos. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 6./2002. július 4.Dr. Egyed Emese professzor vezetésével Kolozsváron színháztudományi kutatócsoport alakult. Második kiskonferenciájuk is, amely a Fordítás és színpad témát járta körül. A Thé - Thália helyi élete nevet viselő csoport tagjainak egész évi munkásságát Egyed Emese értékelte: három szakdolgozat készült és folynak az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Sapientia Alapítvány Kutatási Programok keretében a színháztudományi kutatások. Ősszel színháztörténeti értekezletet szerveznek Kótsi Patkó János tevékenységéről. A nemrégiben megjelent Theátrumi könyvecske című kiadvány ugyancsak a csoport színháztudományi dolgozatait tartalmazza. /Köllő Katalin: Iskola és játék - színháztudományi kutatások. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 4./2003. március 11.Magyar történelmi emlékhelyek, szoborparkok kialakítását, valamint több jeles magyar személyiség szobrának elhelyezését javasolja az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének közművelődési és egyházügyi bizottsága, olvasható közleményükben, amelynek aláírója Boldizsár Zeyk Imre, a szakbizottság tagja. A javaslatok között szerepel szoborparkok létrehozása, amelyek lehetséges helyszínéül a kolozsmonostori apátsági templom környékét, a Farkas utcai Romkertet, valamint a Magyar utcai Kétágú református templom cintermét jelölték meg. Az apátsági templomhoz tervezik Szent István és Szent László király, valamint Szent Imre herceg és Budai Nagy Antal (szóba kerülhet még I. Béla és IV. Béla király is) egész alakos vagy mellszobrát. A Romkertben szeretnék elhelyezni Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király mellszobrát, azonban az első kolozsvári egyetem megalapítóját egész alakos szobor is megilletné. Ezt a tervek szerint a Farkas utcában helyeznék el, az Erdélyi Iskola képviselőinek szoborcsoportjával szemben. Szintén a Romkertbe szánnák Bocskai István, I. Rákóczi György, Apáczai Csere János, Kriza János, Kelemen Lajos és Kós Károly mellszobrát. A Kétágú templom cintermébe szintén szoborparkot terveznek, a magyar mártírok és az 1956-os áldozatok emlékére. Külön szoborjavaslatokkal is előáll a bizottság. Petőfi Sándor szobrát a volt Petőfi utcában, a Biasini szálló előtti kis parkba szeretnék elhelyezni. A Szent Mihály-templom vonzáskörzetébe képzelték el Márton Áron püspök szobrát, míg a Bocskai téri Nemzeti Színház elé Kótsi Patkó János, illetve Janovics Jenő mását tervezik. Tervbe vették ugyanakkor a Babes-Bolyai Tudományegyetem központi épületének udvarán található szoborpark kiegészítését az erdélyi magyar tudományos élet szellemi nagyságaival. Ott lenne a helye Brassai Sámuel polihisztornak, Szádeczky-Kardoss Gyulának, Románia első világháború utáni főgeológusának, valamint Kristóf György irodalomtudósnak. A bizottság szorgalmazza Bocskai István szülőházának külső emléktáblával való megjelölését, valamint a román nyelvű emléktáblák szövege valóságtartalmának alapos felülvizsgálatát. /Magyar történelmi emlékhelyeket! Szobrokat tervez az RMDSZ. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 11./2007. december 12.Telt házzal játszották a kolozsvári Interferenciák fesztivál valamennyi előadását. Tizenkét előadás tizenegy nap alatt, hatezerötszáz nézővel – a Kolozsváron hétfőn este véget ért Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál elsősorban a közönség tekintetében hozott meglepetést. Kolozsváron több évvel ezelőtt a színház vezetősége és a hagyományokkal szakító színházszemlélet ellen fellázadt a közönség egy része, most viszont minden este telt házzal játszották az előadásokat. A legnagyobb ováció a budapesti Katona József Színház és a spanyol Teatro de la Abadía produkcióját jutalmazta – az Ascher Tamás rendezte Ivanovot és az Ana Vallés rendezte Emlékezni fogok mindnyájatokra című előadás színészeit állva tapsolták vissza több ízben is. A kolozsvári magyar színház megalapításának 215. évfordulójára szervezett fesztivált hétfőn este Csehov A sirály című drámája zárta, a nagyszebeni Radu Stanca Színház előadásában. Az újabb kutatások szerint 1792. december 17-én tartotta első előadását Kolozsváron az Erdélyi Magyar Nemes Színjátszó Társaság – írta Darvay Nagy Adrienne A mesebeli szentmadár című monográfiájában. Kótsi Patkó János színész és rendező 1793-tól 1808-ig igazgatta a társaságot. Az erdélyi színjátszók Kolozsváron kívül Nagyváradon, Debrecenben, Marosvásárhelyen és más városokban is valóságos kultuszát teremtették meg a világirodalmi klasszikusok – Shakespeare, Schiller vagy Molière – műveinek. /Rostás-Péter Emese: Jelzések a közönségből. = Krónika (Kolozsvár), dec. 12./2010. augusztus 24.A múltat lehetetlen eltüntetniNagyvárad – Sárközi Zoltán helyi tanácsos és a váradi RMDSZ-frakció kezdeményezésre augusztus 26-án, csütörtökön 16 órakor felavatják annak az emléktáblának a mását, mely a magyar színjátszás kezdeteire emlékeztet Nagyváradon. Keddi sajtótájékoztatóján Sárközi Zoltán helyi önkormányzati képviselő kifejtette: augusztus 26-án délután 4 órakor felavatják annak a márványtáblának önkormányzati pénzekből készített hű mását, mely arra emlékeztet, hogy a Sas-Palota helyén álló Fekete Sas fogadóban hangzott el először magyar nyelvű színielőadás Nagyváradon. Kótsi Patkó János vendégtársulata 1798. augusztus 26-án tartotta első előadását a Fekete Sas termében, a mai palota helyén levő egykori épületben. Hunnius: A süketnéma vagy A passionátus pipás című vígjátékával léptek fel, mely darabot akkortájt gyakran játszották Kolozsváron és Pesten is. Ez a dátum jelzi tehát a váradi hivatásos színjátszás kezdetét. Az alkotást az ingatlannak a Kossuth utcai parkoló felé eső teraszánál, a domborművek közelében helyezik ki csütörtökön. Ugyanoda szemmagasságban egy kétnyelvű (magyar-román) öntött bronzplakettet is kitesznek, mely leírja a történteket. Az eredeti táblán egyébként a következő szöveget lehetett olvasni: “E városban, ez épületben, a színpadon elhangzott első magyar szó emlékére. 1798. augusztus 26.- 1898. augusztus 26. Hálás kegyelettel az úttörők iránt, a Szigligeti Társaság kezdeményezésére, Nagyvárad város közönsége”. Nem koszorúznak A korabeli sajtó arról tudósít, hogy három naposra tervezett magyar kulturális rendezvények keretében avatták fel a táblát. A körülbelül hat méter magasan található alkotásnak 1989 végén veszett nyoma, amikor restaurálták a Sas-palotát és a kommunista pártvezetés igyekezett megsemmisíteni a magyar emlékhelyeket. “Az újrafelavatás a bizonyítéka annak, hogy nem lehet eltüntetni a múltat”, fogalmazott az önkormányzati képviselő, aki egyúttal köszönetet mondott Benyovszki Tündének, az Ingatlankezelőség aligazgatójának, a különböző engedélyek beszerzésénél nyújtott segítségéért. Az ünnepségen koszorúzás nem lesz, a táblát a váradi RMDSZ-nek, az önkormányzatnak, a Szigligeti Társulatnak és a Pro Liberta Egyesületnek a képviselői lelepzik majd le. A felszólalások után kulturális programmal fog zárulni a rendezvény. Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro 2011. október 20.Tíz éves a Varázshegy Színházi MűhelyMinifesztivállal ünepli fennállásának 10. évfordulóját a Varázshegy Színházi Műhely. Az ünnep első részét október 19-én tartották meg a nagyváradi Bábszínházban. A könyvbemutató előtt az érdeklődők a bábszínház előterében vetített képes összefoglalót tekinthettek meg a műhely első tíz évéből. Majd Mátyás Zsolt Imre színész, rendező mesélt a Varázshegy múltjáról. Elmondta: az alternatív színházak még nem olyan elterjedtek, pedig csak az különbözteti meg az állami színházaktól, hogy saját zsebből, és nem állami támogatásból állják a költségeket. Továbbá elmondta, hogy az alternatív színházak általában stúdióelőadásokat tartanak, de a Varázshegy szakított ezzel a hagyománnyal, és pályázati pénzből a szabadtéri színházi előadások tradícióját kívánta feléleszteni. Ez az elgondolás 2003-2006 között működött is, viszont 2007-től a felújított Ködszurkáló, avagy egy bohóc nézetei című előadással újra stúdiózni kezdtek. Mátyás Zsolt Imre elmondta, hogy a stúdió és szabadtéri előadások mellett valami mást is ki szerettek volna találni. Így született meg az Íbisz-program, amelynek keretén belül könyveket adnak ki. Az első kötet Darvay Nagy Adrienne legújabb könyve, amelynek címe Kótsi Patkó János, avagy a Hamlet-kód, amelyet ezen az eseményen mutattak be. A kötet nem egy szokványos színháztörténeti munka, hanem fiktív interjú és oknyomozó riport egyben. Az írónő könyvében magát Kótsi Patkó Jánost (1763-1842) kérdezgeti, aki az első magyar Hamlet volt. Az időutazás során Darvay Nagy Adrienne a színész kortársait, színészkollégáit, írókat, akkori és kicsit későbbi krónikásokat szólít meg. A bemutatón egy nagyobb részletet is felolvastak. Az interjú részlet kérdései és válaszai úgy voltak felépítve, hogy azokból színháztörténeti és történelmi adatokat tudhattak meg az érdeklődők. A könyvbemutató Florian Chelu Madeva, Alexandra Chelu és Mircia Covaci előadásával zárult, akik megzenésített Shakespeare szonetteket adtak elő. A könybemutatón meg lehetett venni az írónő könyvét, amit végül dedikált is. erdon.ro 2011. október 27.Ismét lesz váradi könyvmaratonNagyvárad- November 4-5-én a Várad kulturális folyóirat, együttműködve az Europrint Kft.-vel és a Riport Kiadóval harmadik alkalommal szervezi meg a Nagyváradi Könyvmaratont, ezúttal a színházban. A Mi tudjuk, hogy Ön szereti a könyvet! mottójú rendezvényről csütörtökön tartottak sajtótájékoztatót a főszervezők, a Várad kulturális folyóirat szerkesztőségében. Szűcs László elmondta: a Nagyváradi Könyvmaraton változatlanul három kiadó- a Várad, a Riport és az Europrint- lebonyolításában zajlik, és a két nap alatt főleg új váradi könyvek (azaz helyi szerzőktől vagy kiadóktól származó) bemutatására törekednek. Két nagyváradi szerző jelentkezett szépirodalmi alkotással: Kinde Annamáriának a Hóbanévad című verseskötete, Sorbán Attilának pedig A püspök úr pálinkát iszik című regénye jelent meg. A tényirodalmat gazdagítja Králik Loránd: A sárkány fiai- Kína tájai, Kínai népei című kötete, mely egy sorozat részét képezi, korábban a muzulmán világról és az USA-tagállamokról írt a szerző. Szilágyi Aladár: Csodaváróktól csodateremtőkig című riportkötetében- mely a harmadik a sorban- ezúttal nem valamely, a magyartól eltérő romániai kisebbségről szól, hanem elsősorban a román-magyar együttélést vizsgálja, szórványban élő magyarok, illetve románok bemutatása révén. Simon Judit: Halasi Erzsébet - egy színésznő élete című portrékönyve annak kapcsán született, hogy a művésznő pályafutása elkezdésének 50. évfordulóját ünnepli. Szintén a Riport kiadásában látott ismét napvilágot egy erdélyi magyar klasszikustól, Karácsony Benőtől a Napos oldal. Derzsi Ákos az Europrint két kiadványára hívta fel a figyelmet: Péter I. Zoltán fikciós könyvének címe: Képzelt beszélgetések a fiatal Ady Endrével, Banner Papp Mária: Papp Magda emlékönyvét pedig már a közelmúltban bemutatták. Markó a sztárvendég Simon Judit azt emelte ki: a rendezvényen jelen lesz Demény Péter kolozsvári író, aki előkészületben levő Hóbucka Hugó a mókusoknál című meseregényéből olvas fel részleteket, valamint Papp Sándor Zsigmond jelenleg Budapesten élő kolozsvári író, aki Semmi kis életek című könyvét hozza magával. A péntek este úgymond sztárvendége Markó Béla, akinek szonett- (Visszabontás) és publicisztika-kötetét (Kié itt a tér) ismertetik. A könyvmaraton különlegessége, hogy először Váradon mutatják be Zalán Tibor budapesti író, költő, drámaíró Szétgondolt jelen című kötetét. Bemutatják még Székely Ervin: A feljelentés és Tasnády-Sáhy Péter: Hidd el, ez Delhi! Egy önkéntes indiai naplója című könyvét, illetve újból ismertetik Darvay Nagy Adrienne: Kótsi Patkó János című írását. Ugyanakkor bemutatkozik két budapesti kiadó: a Kőrössi P. József vezette Noran Libro, valamint a Sárközy Bence és Halmos Ádám igazgatók által képviselt Libri. Az ünnepségre meghívták a Spanyolnátha internetes művészeti folyóirat szerkesztőségének tagjait is, Vass Tibor főszerkesztőt, Vass Nóra szerkesztőségi titkárt, Székelyhídi Zsolt főszerkesztő-helyettest és Berka Attila művészeti vezetőt. Számon tartják A színház épületében zajló kétnapos rendezvényen közreműködnek Firtos Edit, Kovács Enikő, ifj. Kovács Levente és Molnár Júlia színművészek. A 10 ezer lejes költségvetésű rendezvény főtámogatója a Szigligeti Színház, illetve Czvikker Katalin menedzser-igazgató, valamint az Europrint kiadó, mely „barátságból” vállalta a plakátok kinyomtatását. A szervezők szerint bár 5-6 évnek el kell telnie ahhoz, hogy egy könyvfesztivál jelentős pontnak számítson irodalmi berkekben, azért a Nagyváradi Könyvmaratont már számon tartják. Az egyik korábbi könyvbemutatón például kétszázan vettek részt. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2012. november 12.A profi színjátszás őskoraA Váradon zajló 6. Interetnikai Színházi Fesztivál keretében hétfő délelőtt Darvay Nagy Adrienne színháztörténész tartott előadást a 220 éves hivatásos erdélyi magyar színjátszásról. A Városi Művelődési Házban zajlott rendezvény moderátora Szabó K. István rendező, a Szigligeti Színház művészeti igazgatója volt. Darvay Nagy Adrienne író, színháztörténész a 220 éves erdélyi magyar hivatásos színjátszás hőskoráról beszélt, s mivel ez nagyrészt Kolozsvárhoz köthető, főleg az ottani történésekről esett szó. Felvezetőjében megjegyezte: amennyiben a telefonhírmondó három hónappal korábban beindult volna, arról tudósíthatott volna, hogy 1892. november 11-én, pénteken este fél 7 órától ünnepi díszelőadást tartottak a Farkas utcai színházban, az erdélyi magyar hivatásos színjátszás kezdetének 100 éves évfordulójának, illetve Katona József születésének centenáriuma tiszteletére. Egyébként a november 11-i dátum vitatott, egy korabeli registrumba például december 11-ét jegyezték fel. Az viszont tény, hogy magyar területen 1790-ben lépett fel először hivatásos hazai színjátszó társulat, a budai várszínházban adtak elő egy vígjátékot. A 18. század küszöbén ugyanis a polgárság kialakulásának, a közjó-szolgálatnak, a nemzeti identitás felvállalásának, és az anyanyelvápolás kibontakozásának a korszaka volt Európában, s ez kihatással volt a különálló Magyarországra és Erdélyre is, a fejlődés viszont különböző volt. Mindkét államban segítették ugyan a színjátszás fejlődését, de míg Magyarországon különböző német darabokat írtak át erőltetett magyarítással, és érezhető volt Bécs hatása, addig Erdélyben a francia befolyás volt erősebb. Ugyanakkor a Magyar Országgyűlés nem támogatta különösebben a színjátszást, az erdélyi diéta viszont igen, magyarázta a színháztörténész. Váradi színjátszás Darvay Nagy Adrienne arra is felhívta a figyelmet: a kolozsvári színészek nem csupán Erdélyben, illetve a Partiumban, hanem Magyarországon is felléptek, és a kimondott játék mellett néha jótékonykodtak is. Wesselényi társaságának nevezték őket, mivel a báró pártolta és támogatta a tevékenységüket. Nekik köszönhető az első váradi professzionális előadás is: a Kótsi Patkó János színházi mindenes és mai szóhasználattal élve celeb által vezetett társulat 1798. augusztus 26-án lépett fel a Fekete Sas-fogadó báltermében. Ezt megelőzően egyébként az amatőr színjátszás is hatással volt Várad kulturális fejlődésére- hangsúlyozta a színházi szakember. Az expozé utolsó harmadában az erdélyi aktorok váradi sikereiről esett szó röviden, valamint a Kótsi Patkó János-féle színjátszás kiteljesedéséről és a Bánk bánról. Ciucur Losonczi Antonius Erdon.ro 2012. december 1.20 éves késésselKolozsváron elhelyezték azt a háromnyelvű (román, magyar és német) táblát, melyet eredetileg 1992.-ben szerettek volna elhelyezni az Egyetemiek Házának déli oldalán. Jelezvén, hogy Kolozsvár, színház szerető közössége a magyar nyelvterület első állandó Kőszínházának felépítője volt. Az 2012. évi INTERFERENCIÁK Nemzetközi Színházi Fesztiváljának talán egyik legfontosabb mozzanata, ami történelmet ír, leleplezték a 20 évvel ezelőtt elkészült fekete márvány- táblát. Amint a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, Tompa Gábor, az eseményt méltató beszédében elmondta: „Azért gyűltünk össze, hogy emlékezzünk múltunk felé fordulva. Húsz évvel ezelőtt szerettük volna ezt az emléktáblát elhelyezni”. Az akkori a város vezetősége nem nézte jó szemmel az anyanyelvűséget, sem a többnyelvűséget, és megakadályozta az eseményt méltató tábla elhelyezését. Most úgy tűnik, a történelem kereke, mely előre halad, visszazökken abba a vágásba, mely a mostani európai gondolkodást tükrözi. A színházban a hagyomány eléggé megfoghatatlan fogalom. A gyakorlatban nem igazán tapasztalhatjuk, nem igazán térhetünk ki azokra a jelentős színházi eseményekre, melyek az előadással elmúlnak. Ha fellapozzuk a Kolozsvári Magyar Színház történetét, azok a kiemelkedő egyéniségek, alkotók maradtak fenn az emlékezésben, amelyek koruknak megfelelve, tudtak alkotni. Nem a múltba, hanem a jövőbe néztek- mondta Tompa Gábor. Kótsi Patkó János, Egressy Gábor, E. Kovács Gyula, Janovics Jenő, valamint Harag György. Olyan elemeket fedeztek fel a kolozsvári színjátszásban, amely a korszerű színházi gondolkodást tükrözte. Legyen az felzárkózás a kortársi európai és világi szokásokhoz. Megköszönte Starmüller Gézának az emléktábla elkészítését, Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Társaságnak, hogy az elhelyezéshez szükséges dokumentációt a színház rendelkezésére bocsátotta. Az emléktáblát Tompa Gábor dr. Kötő Józseffel, a színház volt irodalmi titkárával, igazgatójával, jelenleg parlamenti képviselővel együtt, leplezte le. Koszorút helyezett el a Kolozsvári Állami Magyar Színház, az Erdélyi Közművelődési Egyesület nevében Dáné Tibor Kálmán, valamint a városi és megyei RMDSZ képviselői, Horváth Anna Kolozsvár alpolgármestere, Sípos Gábor, az EME elnöke. Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa nevében Magdó János főkonzul koszorúzott. Ez év december 17.-én ünnepelhetjük a hivatásos magyar színjátszás 220.-ik éves évfordulóját, itt a Farkas utcában. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2012. december 3.Főhajtás a kolozsvári színjátszás 220. évfordulójánHáromnyelvű tábla az első magyar kőszínház emlékére A kolozsvári magyar színjátszás 220 éves története előtt tiszteleg az utókor az első magyar kőszínház helyén álló épület falára helyezett emléktáblával, amelyet pénteken délben, ünnepélyes keretek között avattak fel a Farkas/Kogălniceanu utca 3–5. szám alatt. Starmüller Géza képzőművész alkotását eredetileg a kétszázadik évforduló alkalmából, 1992 decemberében helyezték volna el az Egyetemiek Háza falára, Gheorghe Funar városvezetése idején azonban erre nem kerülhetett sor. Az emléktáblát Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója és Kötő József színháztörténész, az intézmény korábbi vezetője leplezte le. Ünnepi beszédében Tompa a jeles elődök – Kótsi Patkó János, E. Kovács Gyula, Janovics Jenő, Harag György – tevékenységét méltatta, amelynek révén a haladó színházak sorában tudták megőrizni a kolozsvári társulatot, amelyet a legrégebbi hivatásos magyar színtársulatként tartanak számon. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2013. január 9.Házsongárd kővirágaiEgy tágasra szakasztott temetőhely Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét? „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető) Kérdések, amelyekre nincsenek válaszok, s ha vannak, annyira egyértelműek, hogy okafogyottá teszik azokat. Impozáns, kétkötetes albumot adott ki a Pharma Press a Házsongárdról és a kincses városról, Kolozsvárról. Olyan pompás kiadvány ez, amely felkavar, s további kérdés-zuhatagba sodor: nem riadozik bennünk a lélek, hogy az elköltözöttek és az élők világát így egybekapcsolták a szerzők, Gaal György történész és Gránitz Miklós budapesti fotóművész? Nem sikolt belül, a mélyben Dsida Jenő (ő is itt nyugszik) Psalmus Hungaricusa, ha arra gondolunk, hogy Erdély újkori fővárosa, Kolozsvár ma már nagy magyar temető? Igazolják Reményik Sándort, akit Jókai Anna az előszóban, az Ajánló-ban idéz: „A temető, az igazi élet / virraszt a halott városon”? Az ilyen kérdéshalmaz a metafizikai világ felé mutat, amelynek nincsenek határai. Vagy a líra felé hajt, a költészet vízeséseibe sodor, annak túlsó tartópillére rendszerint a transzcendens mező. Házsongárd titkát mostanig csak a költők tudták igazán fölfejteni. Tudta ezt a szerző-szerkesztő, Gaal György, Kolozsvár legjobb ismerője, ezért a könyvben, mint gyöngyszemek a pártán, versek sorakoznak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Kányádi Sándor versei, és a beköszöntőt is költő írta, egyik legnagyobb kortársunk, Lászlóffy Aladár, aki már innen, a Házsongárdból üzen nekünk, élőknek a 2004-ben keletkezett és a Helikonban megjelent írásával. Nem akármilyen eseményt ünnepelt akkor míves esszéjével: abban az évben a Magyar Örökség-díjat Kolozsvár temetőjének ítélte a kuratórium. Az első, igazán modern Házsongárd-könyvet is Lászlóffy Aladár szerkesztette: Házsongárd – A temető neve és története, Helikon Kiadó, 1989. Ez hát az egyik szféra, amelyben szavakká, trópusokká, nyelvi, költői alakzatokká lényegül a híres sírkert. Múltunkat viszont a történelemtudomány vizsgálja, s Gaal György nagyszerű historikus. Közli a száztagú városi tanács 1585. május 11-én hozott döntését, amellyel az új temetőkert létesítését elhatározták. Mintha a korabeli prédikátorokat olvasnók, olyan ízes, olyan méltóságos lejtésű ez a XVI. századi magyar nyelv a jegyzőkönyvi szövegben: „Gondolván azért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim is fenn lévén, együtt végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Szabó Lénártot és Bálint deákot. Mely két uraim mellett szüntelen az két espánok mindenben ott legyenek, főképpen az karóknak és fonóvesszőknek meghozatásában, szerzésében.” A reneszánsz kora ez, és a reformációé, a prédikátorok dörgő hangját halljuk: Isten előtt minden ember egyenlő. És visszhangzik a bő másfél évtizeddel korábbi, 1568-as tordai országgyűlés határozata is, amely értelmében a szabadság nemcsak a halandó emberek találmánya, hanem az istenigazából a szellem, a lélek, a lelkiismeret szabadsága: „Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.” Ez Házsongárd egyedülálló titka. Misztériuma. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezt a krédót a világ egyoldalúan a francia forradalmárok szájából ismeri, de itt az évszázadok zivataros kavargásában megvalósult. Ebben a temetőkertben a legutóbbi ordas időkig „szegény és gazdag személy válogatás nélkül” temetkezhetett, és az élők, akik elhantolták halottaikat, törvény által védve gyakorolhatták vallásukat, hitüket. Igen, ez volt Erdély. Ennek a szellemét őrzi Házsongárd. Identitásunk része, alapeleme. Zarándokhely. És nem csak a kegyelet kötelez. Szakrális okai vannak a Házsongárd-kultusznak. A magyarságtól soha nem állt távol a szakralitás, első vezéreink szakrális fejedelmek voltak. Akik itt pihennek a régi nagy szellemek közül, azokat magunkkal, magunkban hordozzuk, mindegy, hogy Dunántúlon, Csallóközben, Kárpátalján, Bécsben vagy Torontóban élünk: Szenczi Molnár Albert (+1634) költő, tudós, zsoltárfordító, Apáczai Csere János (+1659) enciklopédikus, Tótfalusi Kis Miklós (+1702) betűmetsző művész, Gyarmathi Sámuel (+1830) nyelvész, Kótsi Patkó János (+1842), a színjátszás nagymestere, Bölöni Farkas Sándor (+1842) utazó és emlékiratíró, Kriza János (+1875) unitárius püspök, költő, néprajzkutató, gróf Mikó Imre (+1876), Erdély Széchenyije, Brassai Sámuel (+1897), az utolsó erdélyi polihisztor. Csonka és egyoldalú a névsor, önző módon csak a művészetek és a tudományok képviselőit emeltük ki. S csak megemlíteni lehet a főnemesi családokat: itt pihennek a Bethlenek, Bánffyak, Kemények, akik nélkül nincs magyar történelem. Párhuzamosan fut ebben a remek kiadványban a Házsongárd és Kolozsvár története. A korszakváltások, a nagyhatalmi tülekedések, Habsburg, oszmán ambíciók, kapzsi zsarolások, zabrálások, harácsok pusztították a várost, de mindig volt elég türelme, diplomáciája, pénze, katonája, hogy megvédje magát, hogy kibújjon a hurokból, volt kompromisszumkészsége, hogy a zsarnokot megpuhítsa. Szász és magyar cívisek települése egykoron, neve is német eredetű, aztán 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött a Gubernium, a Főkormányszék, így lett Erdély fővárosa és a Kárpát-medence egyik legfontosabb magyar központja a XIX. században. Csak Trianon tudta megrendíteni, de még az is csak lassan, fél évszázad alatt húzta vissza a Balkánra. Mindezt dióhéjban, szakszerűen, elfogulatlan tudományossággal meséli el a szerző, s kiváló illusztrációkkal látja el a fotóművész. (A képi anyag külön tanulmány tárgya.) Nem lehet becsukni és letenni addig a két hatalmas kötetet, amíg nem lapozzuk fel, nem keressük ki a Névmutatóból kedvenceinket, azokat, akik „európai tetőt” alkottak az irodalomból, kultúrából; sokan megélték közülük a legsötétebb korszakot, a bolsevizmust is. Kik azok az arcok, akikről már fényképek készültek, akik a szellem birodalmában barátaink voltak? Szakmai elfogultságból, de térszűke miatt is maradjunk a szépliteratúra mezején. A marosvécsi találkozók résztvevői, az Erdélyi Helikon szerkesztői, prózamesterei, költői közül többen itt alusszák örök álmukat a Házsongárdban. Most valóban csak a legismertebbeket: Dsida Jenő (+1938), az angyal, Reményik Sándor (+1941), a legerdélyibb költő, Berde Mária (+1949), a prózaírás nagyasszonya, Bánffy Kisbán Miklós (+1950), irodalomszervező, prózaíró, Lám Béla (+1973), Csinszka első vőlegénye, regényíró, Szilágyi Domokos (+1976), költőzseni, Kós Károly (+1977), a reneszánsz-ember, Hervay Gizella (+1982) költőnő, Kacsó Sándor (+1984), a nagy publicista, Bajor Andor (+1991) világirodalmi mércével mérhető humorista és friss, nagy veszteségünk, Lászlóffy Aladár (+2009), világkultúra-felelős. Gaal György nem élhetett az olvasó előjogával, kiváltságával, nem válogathatott ki csak kedvenceket: szakmáról szakmára, felekezetről felekezetre haladva, rövid életrajzot is közölve sorolja fel a levéltárosokat, szerkesztőket, színészeket, rendezőket, muzsikusokat, képzőművészeket, sportolókat, sőt a román kultúra és tudományos élet képviselőit. Nagy szolgálatot tettek a nemzetiségi küzdelmek mai vezetőinek azzal, hogy a teljes anyagot Jónás Éva és Tóth Gábor angolra is lefordította, tulajdonképpen kétnyelvű kiadvány a nagy könyv. De minden ügybuzgalom ellenére csak megszámlálhatatlanul sok intézmény, szervezet és magánszemély támogatásával jöhetett létre, ezeket a Köszönetnyilvánításban sorolja fel Gaal. Végezetül a legfájdalmasabb, legkínzóbb kérdésre kell válaszolnia írónak, kiadónak, szerkesztőnek, recenzensnek: mi a sorsa, mi a jövője a magyarság panteonjának, a Házsongárdnak? Az közismert, hogy a románság pszeudo-történelmét írja. Nemcsak a dákoromán elmélet tartja magát makacsul, hanem a közelmúlt magyar emlékeit is pusztítják, rombolják gonosz kezek irgalmatlanul. Az erdélyi magyarság élethalálharcának egyik színtere most Házsongárd. Kolozsvár elrománosítása a szívós, kitartó betelepítésekkel nagymértékben sikerült, de a sírkertet is akarják. Megtiltottak magyar temetkezéseket, s Ó-Romániából behozott egyéneket hantoltak el itt, akiknek semmi közük nem volt sem Erdélyhez, sem Kolozsvárhoz. Szervezetek, intézmények nélkül védtelen egy nemzetiség, ezért 1999-ben, tizenegy kuratóriumi taggal, létrejött a Házsongárd Alapítvány, amelynek fáradhatatlan igazgatónője Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő. (Ügyvezető elnök: Gaal György). Talán sikerül megmenteni nagy kincsünket, több mint négy évszázados kegyhelyünket. Legutóbb 2011. július 4-én volt tiltakozó körmenet a rongálások ellen, a sírkert jogi, intézményes védelme érdekében. „Kiált a halál némasága” – írta Reményik Sándor Íme, bizonyság című versében, 1920-ban. Szólaljon meg, kiáltson szerte a nagyvilágban az élő magyarság is! Különben emberiség elleni bűnöket követnek el romboló, barbár kezek Házsongárdban. Kolozsvár nem az elmúlás, hanem a fiatalok városa. Erdélyben ott tanul a legtöbb egyetemista, otthonaik, az Egyetemi Könyvtár, az Egyetemisták Háza, a központi épület karnyújtásnyira van a sírkerttől, ezért hagyományosan oda járnak tanulni, és ott találkoznak a szerelmespárok. Szép ellentét: jelképes egységben munkálkodnak az elköltözöttek szellemei a tudásra, szerelemre, életre éhes ifjú nemzedékekkel. (Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában) * Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.) HEGEDŰS IMRE JÁNOS Szabadság (Kolozsvár), 2015. augusztus 20.Porladó szobrok: a kolozsvári színjátszás kálváriájaA Kolozsvárra érkező turista érdeklődése – főleg, amióta Erdély kulturális fővárosa tranzitváros lett a Székelyföld irányába – többnyire kimerül a Mátyás-szoborcsoportnál. Pedig nagyrészt még megtalálhatók annak épített emlékei, hogy a kincses város a magyar színjátszás bölcsőjének számít. Kolozsvár főteréről több utcácska nyílik, az egykori városgazdák a térre merőlegesen tervezték meg őket néhány évszázaddal ezelőtt. A New York kávéház és szálloda tőszomszédságában kezdődik a Jókai utca, amely nevét akkor kapta, amikor a romantikus regényírás mestere itt szállt meg a 19. század utolsó éveiben. A magyar színjátszás története Kótsi Patkó Ferenc irányításával, a Jókai utcai Rhédey-ház egyik báltermében kezdődött 1792. november 11-én, majd egy másik – majdnem szemben lévő – épület padlásterében folyatódott. Általában ott léptek fel Kótsiék, ahol egy-egy gazdagabb nemes befogadta őket. Mindkét épület áll még, igaz, emléktábla csak a Rhédey-házon jelzi a történelmi tényt. A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, az idősebbik báró Wesselényi Miklós pedig kőszínházat álmodott a lelkes aktoroknak. Csakhogy a báró 1809-ben bekövetkezett halálával megszűnt az érdeklődés a kolozsvári kőszínház építése iránt. Szerencsére öt arisztokrata – gróf Teleki Ferenc és Teleki Lajos, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkai József és báró Bánffy József – már 1803-ban megvásárolta a színház számára a telket, és el is kezdődött az építkezés. A kérdés csak az volt, miből fejezik be, hiszen az építkezés nagymértékben a készpénzadományoktól és a természetben (építőanyag, szakmunka, szállítás) tett megajánlásoktól függött. Mivel azonban a begyűlt összeg elenyésző volt, 1807-ben le is állt az építkezés. A korszerű kőszínház Az 1810–1811-es évi diétára Kolozs vármegye már követutasításba iktatta a színházépítés pártolásának ügyét. Határozat született arról, hogy a kórházi és inszurekcionális pótadó mellett a színház építésére is adót vetnek ki. A terv rosszul sült el, a következő évben például egyetlen fillért sem sikerült begyűjteni az adóból, de született egy zseniális ötlet. A színházi bizottság páholybérleteket bocsátott ki, és Bánffy György gubernátorral az élen szinte valamennyi magyar arisztokrata előre megvásárolta helyét az épülő színházban. A Farkas utcai színház (képünkön) homlokzatán, annak ellenére, hogy csak 1821-ben nyitotta meg kapuit, a következő felirat állt: „Az Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín – 1813”. A magyarázat a következő: 1813-ra már minden külső kőművesmunka elkészült, és a belső ácsmunkák is készen álltak. Az állandó pénzhiány miatt mégis elhúzódott az építkezés 1821-ig, végül a belső munkálatok befejezésére a város nyújtott kölcsönt. A Farkas utcai színház – amelyet a bécsi theátrum mintájára rendeztek be – a kor egyik legmodernebb színháza lett: a beltér olyan magasra volt tervezve, hogy a függönyt tekercselés nélkül is felhúzhatták a zsinórpadlásra, a színpadon három süllyesztő is működött, korszerű gépezet segítette a gyors díszletváltást. A korabeli tudósítások szerint „a theátrum, hogy illendőleg nézőkkel teli legyen, szorulás nélkül 800 ember kívántatik”, de amikor „nagyhírű játék vagy opera adatik” akár 1400 lélek is elfért benne. Katona József Bánk bánja a színház Farkas utcai állandó otthonának 1821-es avatását köszöntő pályázatra született. Az író még 1815-ben elkészült műve első változatával, majd 1820-ban átírta. Amikor azonban 1821. március 12-én először gördült fel a Farkas utcai színház súlyos függönye, mégis „főrangú műkedvelők adták elő Theodor Körner Zrínyi-drámáját (többször játszott produkciójukat), a címszerepben a fordítóval, Petrichevich Horváth Dániellel, fontos szerepben a gubernátor lányával és vejével.” Másnap, március 13-án lépett fel a hivatásos színtársulat, eredeti magyar drámával, Szentjóbi Szabó László Mátyás király című „érzékeny játékával.” Kótsi Patkó János, a magyar színjátszás megteremtője soha nem lépett fel a kőszínház színpadjára. 1808-ban visszavonult a színjátszástól. Bár Katona művének kolozsvári ősbemutatója nem jött össze, a Bánk bán mégis elkísérte a kolozsvári színjátszást. A felújított, immár a Kolozsvári Nemzeti Színház nevet viselő Farkas utcai épület Erkelnek a Katona művéből írott operájával nyitotta meg kapuit. Utoljára 1906. június 17-én játszotta el ezen a helyen a társulat a Bánk bánt, méghozzá Jászai Mari vendég felléptével, mivel közben felépült a Hunyadi téri új nemzeti épülete, a Farkas utcai színház befejezte pályafutását. Üresen, de állta még az idő sarát 1935-ig, amikor lebontották, helyébe egy jóval korszerűbb épületet emeltek, amely a mai napig a kolozsvári filharmonikusok otthonául szolgál. 2012-ben, a magyar színjátszás 220. évfordulóján, a helyhatósággal vívott hosszas küzdelem után a jelenlegi épület falán sikerült emléktáblát elhelyezni. A régi kövekből viszont hírmondónak sem maradt. Megépül a Nemzeti A Hunyadi (ma Avram Iancu) téren álló épület ma a román nemzeti színház társulatának otthona. Csakhogy – a Szamos-parti város annyi épületéhez hasonlóan – a románságnak semmi köze hozzá. A színház előtt két román költő, Mihai Eminescu és Lucian Blaga szobra fogadja a látogatókat. Talán még a kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy az épület megépítésekor a főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak. Sorsuk igencsak szomorúan alakult, évtizedekig megemlíteni is tilos volt létezésüket. Az 1904 és 1906 között épült új színház ügyében a városi elöljáróság ismételt kérésére a budapesti minisztertanács 1903-ban döntött, anyagiakkal azonban nem támogatta a város kezdeményezését. A terv elkészítésével a Fellner és Helmer neves bécsi céget bízták meg. A két építész által vezetett tervezőiroda 1873 és 1919 között valósággal uralta a közép-európai színházépítést. Negyvennyolc színház terve kapcsolódik a nevükhöz Hamburgtól Szófiáig, illetve Zürichtől Odesszáig és Lembergig (Lviv). Ferdinand Fellner kolozsvári színháztervét 1904-ben fogadta el a városi közgyűlés, majd jóváhagyta azt a belügyminisztérium is. A munkálatok ugyanazon év őszén elkezdődtek, 1904 végére már elkészült az alapozás, 1905 nyarán került tető alá az épület, a belső építészeti munkálatok viszont majd egy évet igényeltek. A főhomlokzat rizalitjának két szélén egy-egy 9 méter magas torony emelkedik, amelyek tetején Apollónt (keleti torony), illetve Tháliát (nyugati torony) ábrázoló bronz szoborkompozíciók láthatók. Az alakokat hordó antik fogatokat 3-3 oroszlán húzza. A főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak, Szeszák Ferenc által irányított ifjú kolozsvári művészek munkája. Az alkotásokat 1919-ben távolították el. Az építkezés 1906. augusztus 15-re fejeződött be, szeptember 8-án rendezték az avató ünnepségét és az első előadást. A színház építésének egyik irányítója, majd az intézmény igazgatója az 1872. december 8-án Ungváron született Janovics Jenő volt. Szobrok a magasban Az új nemzeti színház 1906. szeptember 8-i avatási ünnepségét kisebb botrány előzte meg. Az építésvezető és Szeszák Ferenc szobrász ugyanis komolyan összekülönbözött. Janovics Jenő, a színház igazgatója így emlékezett az esetre: „Az ünnepség békés harmóniáját néhány nap múlva szenvedélyes harc váltotta fel. Híre szárnyalt annak, hogy a homlokzatra tervezett Wesselényi Miklós-szobrot az építés vezetője, Bohn Alajos úr letiltotta. A dolog előzménye az volt, hogy Szeszák Ferencnél az építőbizottság két szobrot rendelt, amelyeket az első emelet magasságában kiképzett homlokzati benyílásokban kellett volna elhelyezni. Úgy tervezték, hogy Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobrait helyezik oda. Az építésvezető önhatalmúlag értesítette a szobrászt, hogy a Wesselényi szobor helyett mást készítsen, mert Wesselényi képmását nem helyezi el a színházon. Mérhetetlen felháborodást keltett ez a pökhendi intézkedés. Az építésvezető azzal védekezett, hogy az építőbizottság egyik tagja, akinek nevét azonban nem hajlandó a nyilvánosság számára átadni, rendelkezett így. Mindenki sejtette, hogy ez az építőbizottsági tag báró Feilitzsch Arthúr volt, aki így akart bosszút állni azért, mert a nemrégiben lezajlott képviselőválasztás alkalmával kisebbségben maradt Wesselényi Miklós egyik leszármazottjával, Wesselényi Ferenc báróval szemben.” (Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001. A szöveget gondozta Kötő József): Szeszák Ferenc szerint viszont neki Bohm azzal indokolta a szobor letiltását, hogy Wesselényi egy rebellis egyén volt. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vitának, a kolozsváriak szinte meglincselték Bohm építésvezető urat, és kijelentették, hogy „a kolozsvári közönség nem fogja tűrni a magyar színészet atyjának, Wesselényi Miklósnak ilyen impertinens meggyalázását.” A kolozsváriak „osztrák útszéli betyárnak” titulálták az építésvezetőt, és követelték, hogy távolítsák el a színház építésétől. Végül Feilitzsch Arthúr Budapesten bevallotta, hogy ő kérte a Wesselényi szobor szabotálását, és ezzel valamelyest elült a vihar. A színházavatóra mindkét szobor teljes egészében elkészült. Szeszák nem véletlenül választotta Wesselényit és Jósikát. Előbbi volt a kolozsvári színjátszás mecénása, Kótsi Patkó János támogatója és ösztönzője, nélküle nem létezett volna magyar nyelvű színház. Utóbbit a magyar romantikus regény megteremtőjének tartják, az 1848-as forradalom után részt vett a nemzetgyűlésben, majd bujdosnia kellett. Kiűzetés a Nemzetiből, költözés a Nyári Színkörbe Mindössze tizenhárom év telt el a Hunyadi téri Színház felavató ünnepségétől, amikor 1919. október elsejei kezdettel a magyar társulatot kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata, nem kis jelképes célzással, a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még december 2-án beköltözött az épületbe. Az új tulajdonosok a magyarokra utaló szinte összes emléket el akarták tüntetni a színházból. Egyik „hőstettük” aszínház homlokzatán található két Szeszák-szobor ledöntése volt. A porba hullott szobrokat Janovics átvitette a Nyári Színkörbe. Ezzel ugyan megmentette őket a pusztulástól, de mára szinte a felismerhetetlenségig elporladtak. Janovics a magyar társulattal ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, egy fűtés és minden technikai felszerelést nélkülöző teremben, és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. A színház a 100 éves korában elhunyt Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István (Fadrusz János róla mintázta a zilahi Wesselényi-szoborcsoport népi alakját), de tagja volt a társulatnak az akkoriban alig huszonéves Kovács György, Fényes Alíz, Tóth Elek, Tompa Pufi vagy Solymosán Magda és Váradi Miklós. Janovics társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn, illetve igyekezett a magyar kultúra minden jelentős eseményét megünnepelni a színházban. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. március 12.Az első hetven évA kolozsvári Kótsi Patkó János a Nemzeti Játszó Társaság direktoraként 1803-ban kéréssel fordul Marosvásárhely tanácsához: május 17-én kelt levelében egy kis területet kér egy színház számára. A város felső része lenne számára a legmegfelelőbb, a vártól nem olyan távol. A válaszról nincs tudomásunk, de a mai kutatások szerint tény, hogy Marosvásárhelyen a legelső színházi "évad" 1803. június 12-től július 31-ig tartott. Kótsiék, vagyis a kolozsvári társulat, ebben a periódusban összesen huszonhét előadást tartottak Vásárhelyen. Műsorukon Kotzebue mellett Molière a Tettetett beteg (Képzelt beteg) és Goldoni Két úr szolgája című darabja is szerepelt. Innentől kezdve hellyel- közzel valamilyen magyar nyelvű színház mindig működött a városban. Ünnepelhetnénk tehát június 12-én az immár 213 éve kezdődött magyar színjátszást Marosvásárhelyen. A városban az első Hamlet-előadást 1837. október 23-án tartotta a Nemzeti Színésztársaság. Még egy lehetséges – októberi – születésnap. A távolabbi múltba visszanyúló marosvásárhelyi színjátszás okán így akár büszkeség is eltöltheti a lokálpatrióta szíveket… Persze, ha számításba vesszük, hogy a nagyszerű Shakespeare Vilmosunk ekkor már több mint 200 éve halott, vagy hogy a szebeni német színjátszás ekkor már több mint 100 éve aktívan működött és több Shakespeare- bemutatójuk volt, mint a Maros-parton egy évad összes előadása, a kép kissé árnyaltabb lesz. Játszhatunk a számokkal, bűvölhetjük magunkat ilyen-olyan statisztikákkal, de bárhonnan is számoljunk, a tény az, hogy tájainkon a magyar nyelvű színjátszás európai viszonylatban nagyon fiatal. Az az intézmény pedig, amelyiknek az állandóságáról emlékezünk, március 10-én töltötte be a 70 évet. A színház, lévén a pillanat művészete, a kulcsszava a: most. 1946-ban a háború utáni új politikai rendszer hozza el ezt az infrastrukturális lehetőséget, teremti meg az anyagi bázist. Háború után, a békeszerződések előtt Marosvásárhelyen egymás után jelennek meg az új, soha nem látott intézmények, többek között a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés és a Székely Színház is… A bukaresti hatalom alaposan előkészíti a terepet a béketárgyalá- sokhoz, Európa újkori felosztásához. A magyarság akkori vezetői minden habozás nélkül elfogadják a romániai ajánlatokat (tehettek volna mást?). Érdekes lenne ennyi év után elfogulatlanul elemezni a kérdést. Majd a történészek. Számunkra a színházcsinálás a legfontosabb. Szerencsére még vannak közöttünk olyanok, akik ott voltak az első bemutatón. Lelkesen szokták ecsetelni, hogy egy világégést követő időszakban, mikor az emberek még a pénznemmel sem voltak tisztában, még azt sem tudták pontosan, melyik országhoz tartoznak, mikor még nincs rádió, hát még televízió, elindul a színház. Egy hely, ahol sokan összegyűlnek, beszélgetnek, reménykednek. A kényelem és megnyugvás mindeközben növeli Bukarest magabiztosságát. Szép, felemelő, tisztelettel teli a múltra való megemlékezés. Itt a hetvenegyedik év küszöbén a színháztörténészek feladata feldolgozni ezt a nagyon viharos, számos eseménnyel teli periódust. Megfejteni a titkot, hogy miért nevezték a színházat Székelynek, mikor sem a játékrend, sem a művészi koncepció nem tartalmazott semmi székelységre vonatkozót. Tisztelettel emlékezünk Kemény Jánosra, Tompa Miklósra, valamint Pittner Olivérre – az alapítókra, valamint az idők folyamán itt alkotó művészekre, drámaírókra. El is kell majd helyezni mindenkit a képzeletbeli értékek polcán. Talán eltelt az az idő, ami után szubjektívebben lehet értékelni a múltat és a közlemúltat. Ennek ellenére úgy érezzük, hogy számunkra ez a március 10. ma másról szól. A mi színházunk a jelent és a jövőt kutatja a művészet eszközeivel. Művészet? Igen. A művészet számunkra pedig a valóság kutatásának egyik formája. A mi munkánk az új utak keresése. Ahogy azt Szabó Ernő, Kovács György, Lohinszky Loránd is tette. Ezt a napot méltón megünnepelni tükörbe nézéssel tudjuk. Csak így tudunk hűek maradni az elődeink szelleméhez. Kikéhez? A már említetteken kívül, például a Harag Györgyéhez. Úgy érzem: nagyon egyenetlen a színvonalunk. Azt is ki merem mondani, hogy le vagyunk maradva. Stílusban vagyunk lemaradva. Persze itt-ott mindig történnek kísérletek, de az az érzésem, hogy általában öreges a színházunk. Túlságosan a közönség uszályában utazunk... Minden nagy színház aranykora is csupán hét-nyolc év. A Székely Színházé is ennyi volt. (1984) Fontos és pontos figyelmeztetés ez számunkra. Nánay István a színház alapításának ötvenedik évfordulóján, húsz éve, 1996-ban, a következőket mondta: A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata, amely – akárcsak a többi társulat – megszenvedte s ma is érzi azt a vérveszteséget, amelyet, többek között, művészek kitelepedése okozott, s nehezen tud megbirkózni az elmúlt évtizedben bekövetkezett művészi elbizonytalanodással. Vajon ma biztosak vagyunk abban, hogy jó úton haladunk? Rengeteg erőfeszítés történt az elmúlt években, hogy a technikailag lepattant épületbe életet leheljünk, hogy egy önmagát alulértékelő társulatot újra az országos és a nemzetközi szintre segítsünk. Sikerült. Rengeteg támogatást kaptunk, a művészvilágtól, a nézőktől, a mecénásoktól, alapítványoktól, civil szervezetektől. Csodálatos érzés volt érezni a szolidaritás erejét, melegségét. A sajtó, a média segítségét. Persze, voltak olyanok is, akik… de ma ünnep van mégis. Sok-sok sikeres évadot a színháznak, köszönet a nézőknek és köszönet a sok száz önkéntesnek, akik estéről estére a segítőink. Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója. Népújság (Marosvásárhely) 2016. szeptember 24.Gyulai Ferenc 140 éves mellszobraSétatéri színházépületünk gyakori látogatói közül is csak kevesen figyelnek fel arra, hogy az emeleti előcsarnok falai mentén, lépcsőfordulóiban, ablakközeiben Kolozsvár legnagyobb mellszobor-gyűjteménye jött létre. Az ott látható tizenhárom szoborból néhánynak feljegyezték a külön történetét, másoknak legalább a szerzőjét ismerjük, s talán valahol megtalálható felállításuk időpontja is. Stílusuk azonban elárulja, mely kor szülöttei. Jelenleg sorrendben a déli félemeleti előcsarnokból kiindulva észak felé haladva a következő szobrok láthatók: Poór Lili, E. Kovács Gyula, Kótsi Patkó János, Gyulai Ferenc, Maxim Gorkij, William Shakespeare, Móricz Zsigmond, Janovics Jenő, Szentgyörgyi István, Ion Luca Caragiale, Végh Sándor, Bretán Miklós, Liszt Ferenc. Némelyikük már nagyon rég ott áll, de egyik-másikat csak az utóbbi években hozták ide a színház rejtettebb zugaiból. Két szoborról tudjuk, hogy azokat Janovics Jenő, mint a Hunyadi téri új színház első igazgatója készíttette Róna József szobrászművésszel. Eredeti feliratuk így szólt: „Kótsi Patkó János / az első erdélyi színigazgató emlékének / ennek a színháznak első igazgatója; E. Kovács Gyula / a régi színház büszke oszlopának / hálás kegyelettel az új színház első igazgatója”. Ezeket az 1906. szeptember 8-i megnyitó ünnepség keretében leplezték le. Csak 1919 októberéig díszíthették az előcsarnokot, mert az épület román átvételekor el kellett távolítani őket (bizonyára Janovics Jenő gondoskodott átszállításukról a sétatéri színházba). Rosszabbul jártak a Hunyadi téri színház két homlokzati fülkéjében elhelyezett mellszobrok. Ezek id. Wesselényi Miklóst, a színházpártolót és Jósika Miklóst, a legnagyobbnak tekintett erdélyi írót ábrázolták, Kolozsvári Szeszák Ferenc faragta őket. 1919-ben román fiatalok leverték őket az épület homlokzatáról, s a mélybe zuhanva összetörtek. Roncsaikat Janovics begyűjtötte, de már nem voltak restaurálhatók, máig a sétatéri színház udvarán hányódnak. A színház 1908-as felavatásakor a sajtó nehezményezte, hogy a régi színházépületet díszítő Gyulai Ferenc-szobrot miért hagyták a Farkas utcai épületnél, miért nem helyezték el azt is a Hunyadi téren. A sétatéri színház szoborgyűjteményének legrégebbi darabja ugyanis Gyulait ábrázolja, s valószínűnek tarthatjuk, hogy Janovics végül is – még idejében – biztonságba helyezte. Csak vagy három éve látható az előcsarnokban ez a művészi alkotás, már több helyen úgy emlegették, mint elpusztult szobrot. Szabadság (Kolozsvár) 2017. december 8.Emlékezés a magyar színjátszás kezdetéreA Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata tegnap a Farkas utcai Egyetemiek Háza falán álló emléktábla előtt tisztelgett a magyar nyelvű színjátszás létrejöttének 225. évfordulója alkalmából, amelynek kezdetei a Jókai utcai Rhédey-házhoz kötődnek. Tompa Gábor igazgató röviden felidézte a történelmet, az 1821-ben a mai Egyetemiek Háza helyén felavatott Kőszínháztól, amelyből a színház 1906-ban költözött át a Hunyadi téri új épületbe, a legjelentősebb rendező-igazgatókig (Kótsi Patkó János, Janovics Jenő, Harag György), akik megújították a honi színjátszást. De az utókor tisztelete mindenkit megillet, aki hozzájárult a helyi színművészeti élet fenntartásához és fejlesztéséhez. Az emlékezés koszorúját Boér Ferenc, a kolozsvári színház örökös tagja, és Vindis Andrea társulati tag helyezte el a Farkas utcai épület falán. Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-16
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
